MIKSZ, azaz iskolai közösségi szolgálat a múzeumokban
Lehet a „kötelező rossz”, de ugyanakkor lehet „egy életre szóló meghatározó élmény és tapasztalat” is az iskolai közösségi szolgálat. Ehhez azonban kell egy befogadó intézmény és kell egy karakterisztikus személyiség, aki felkelti a diákok érdeklődését, valamint hasznos feladatokkal látja el őket. Ez az intézmény lehet egy múzeum, a személy pedig az ott dolgozó muzeológus. Jó példa erre Joó Emese, aki tapasztalatai alapján összefogta azt a több éves fejlesztő folyamatot, amelynek végeredményeként megszületett a Múzeumi iránytű 20. száma, a MIKSZ. Ez a hiánypótló kiadvány iránymutatást ad a múzeumok számára, hogy az IKSZ-et úgy tudják megszervezni, hogy az a diákoknak élményekkel teli és mindkét fél számára hasznos legyen. Rudolf Eszter írása.
„MIKSZ – Útmutató az iskolai közösségi szolgálat múzeumi szervezéséhez” című módszertani kötet bemutatója (fotó: Milbich Andrea)
Az iskolai közösségi szolgálatot (IKSZ) 2011-ben vezették be Magyarországon. A törvény szerint a diákok csak abban az esetben kaphatnak érettségi bizonyítványt, ha igazolják, hogy 50 óra „közösségi szolgálatot” végeztek középiskolás éveik alatt. Ahhoz, hogy ez az idő hasznosan teljen el, motivált diákok és felelősségtudatos intézmények szükségesek. Fel kell ismerniük a szervezeteknek, hogy ez mindkét fél számára megtérülő befektetés. A múzeumi szakembereknek nyújt ebben iránymutatást az idén megjelent „MIKSZ – Útmutató az iskolai közösségi szolgálat múzeumi szervezéséhez” című módszertani kötet, amely Joó Emese muzeológus szerkesztésében, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Múzeumi Oktatási Központ kiadásában jelent meg.
Joó Emese rendhagyó, közösségi szolgálatosokat foglalkoztató projektje 2014-ben indult, amikor egy kiállítást rendezett a Néprajzi Múzeumban a diákokkal. A „Kő, kövön - töredékek a magyar zsidóság kultúrájából” című tárlat „Tantárgy és barkochba” elnevezésű termét a tanulók olyan tárgyakból rakták össze, amelyekhez személyesen kötődtek. A diákok azonban nemcsak a gyűjtésben vettek részt, hanem saját maguk rendezték be a kiállítótermet, és a tárgyakhoz pedig hozzáadták személyes történeteiket is, amelyeket később tárlatvezetőkként ők prezentáltak a látogatók felé. Az elsők között állt az ügy mellé Horváth Cecília, a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola történelemtanára, az egyik résztvevő csoport osztályfőnöke.
Horváth Cecília és Nagy Magdolna (fotó: Rudolf Eszter)
Cecília: „Emese egy teli bőrönddel jelent meg az osztályban és miközben kipakolta annak tartalmát, kérdezgette a diákokat, vajon tudják e melyik micsoda. Ezt követően minden egyes tárgy köré érdekes történetet kerekített, amellyel lebilincselte a hallgatóságot. Végül megkérdezte tőlük, hogy lenne e kedvük a „Kő kövön” című kiállítást saját, illetve az általuk összegyűjtött tárgyakból berendezni. Erre természetesen, igen volt a válasz és a gyerekek lelkesen kezdték behordani az iskolába személyes kötődésű tárgyaikat. Volt közöttük például egy porcelán rózsa, amelyet a nagymama tartott magánál a gettóban, vagy egy 1900-as évek elejéről származó imakönyv, amelyet jelenlegi tulajdonosával azonos nevű lánynak ajánlottak annak idején. A kiállítás híre szájról szájra szállt az iskolában és egyre többen csatlakoztak a programhoz.”
Körömi Csongor, a Toldy Ferenc Gimnázium akkori diákja elmondta, söpört már kavicsot és szerkesztett digitális fotóalbumot is, mielőtt meglátta a Néprajzi Múzeum programjára vonatkozó felhívást. Kiemelte, ez a közösségi szolgálat, azért volt számára más, mert nemcsak egy feladat végrehajtásával bízták meg, hanem arra ösztönözték, hogy gondolkodjon, illetve meghallgatták a javaslatait is.
Csongor: „Joó Emese gondolkodni hívott minket, azért hogy olyat vigyünk be a Néprajzi Múzeumba, amit a muzeológus munkatársak nem tudtak volna. Nem azért mert nincs meg hozzá a kellő szakmai tapasztalatuk, hanem azért, mert ők nem gimnazisták, nem úgy gondolkodnak, mint ez a korosztály. Emesének ezzel a hozzáállásával, olyan embereket sikerült elérnie, akik nemcsak a közösségi szolgálat miatt jöttek a múzeumba, hanem szívesen vettek részt a programban.”
Maryam Arbasi, a Károlyi Mihály Fővárosi Gyakorló Kéttannyelvű Közgazdasági Szakközépiskola egykori diákja ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek elsőként volt kötelező az 50 órás közösségi szolgálat.
Maryam Arbasi (fotó: Rudolf Eszter)
Maryam: „Mi sem és tanáraink sem fogadták jól a hírt, hogy közösségi szolgálatot kell teljesítenünk az érettségi előtt. Mérgesek voltunk, nem volt kedvünk ehhez az egészhez és próbáltuk minél előbb letudni. Azután megjött az e-mail a Néprajzi Múzeumtól, hogy oda is mehetünk közösségi szolgálatra, ez pedig megváltoztatta az egészhez való viszonyulásunkat. Az ott végzett munka talán abban volt más a többi közösségi szolgálattól, hogy olyan feladatokat kaptunk, amelyekben hasznosnak érezhettük magunkat. Dolgoztunk többek között a Múzeumok éjszakáján, illetve a Városi sétákon, de a legfőbb vonal számomra a „Kő kövön” című kiállítás volt. Diákkurátor lettem és kipróbálhattam a tárlatvezetést is. 13 csoportot vezettem végig a kiállításon, és talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy nemcsak diákokat, hanem egy felnőttekből álló csoportot is kaptam.”
Cecília: „A gyerekek nagyon leterheltek manapság a szakkörök és egyéb délutáni elfoglaltságaik miatt. Az hogy a hétvégéiket és ünnepnapjaikat is erre a munkára áldozták, az nem azért volt, hogy meglegyen az 50 órájuk - mert nagyon sok gyereknek már bőven meg volt akkor. Sőt, akadt, aki nem is íratott alá igazolást. Ezt nagyon jó volt látni. Vannak intézmények, amelyek csak a pipára mennek, a diák odamegy és aláírják neki a papírt. Más esetben pedig maga a szülő igazoltatja le munkahelyén a gyerekének a közösségi szolgálatot. Sajnos ezekben az esetekben sem a gyerek, sem a szülő nem érti, hogy a diák egy olyan dologból marad ki, amely nélkül élményekből lesz szegényebb. Az a tapasztalat, hogy azok a tanulók, akiknek jó élmény volt a közösségi szolgálat, a jövőben is végeznek önkéntes munkát, a személyiségük részévé válik, hogy segíteniük kell.”
Habár nem a múzeumi szakmát választotta sem Csongor, sem Maryam, abban mindketten egyetértenek, hogy sokat profitáltak a közösségi szolgálat keretében végzett munkából.
Körömi Csongor és Sziray Zsófia (fotó: Kajári Gabriella)
Csongor: „Amit nekem ez a program adott, az a múzeumok iránti szeretet, és a kapcsolódási pont a Néprajzi Múzeumhoz. Amikor a kettes villamossal arra járok, mindig odanézek és elgondolkodom azon, hogy milyen szép délutánokat töltöttem el ott, amikor csináltuk a „barchoba” kiállítást. Akikkel ott megismerkedtem, azokkal ma is jó kapcsolatot ápolok. Illetve még egy dolgot köszönhetek a programnak, előhozta azt, hogy milyen családi gyökerek fűznek a zsidósághoz. Erről azelőtt sohasem volt szó otthon, mert csupán 8-ad ági a kötődés.”
Maryam: „A múzeumban végzett közösségi szolgálatnak köszönhetően egy szerteágazó, sokrétű feladatkört tudtam kipróbálni. Sokkal jobban kommunikálok azóta, megtanultam interjút adni, emberek előtt beszélni. Felismerem, mikor unja a hallgatóság az előadást, illetve meddig tudom az érdeklődést fenntartani. Tudom, hogy milyen egy jó kiállítás - hogyan kell összerakni és hogyan kell közvetíteni az emberek felé - ez egy nagyon hasznos tudás. Az ott szerzett élményekkel sokkal jobb múzeumba menni, mint azelőtt, mert megtalálom azokat a kapcsolódási pontokat, és azokat a kapaszkodókat, amelyekkel más szemmel tudom feldolgozni a látottakat.”
Cecília: „Én hiszek abban, hogy ha értelmesen foglalkoztatjuk a gyerekeket, akkor az nyomot hagy az életükben. Az a gyerek, amelyiknek jó élmény volt az iskola, az később is szeret visszajárni. Ez a közösségi szolgálattal is így van. Azonban sokkal több ehhez a példához hasonló kezdeményezés kellene minden szakterületen – legyen az akár szellemi, akár fizikai foglalkoztatás.”
Maryam: „Ha jó intézményt talál az ember, akkor a közösségi szolgálat egy nagyon hasznos dolog. Nekem szerencsém volt. De ha a diáknak csak az a célja, hogy minél előbb letudja az 50 órát – mert először mindenki így kezdi – akkor nem fog belőle profitálni, és csak elpazarolja ezt az időt az életéből. Viszont, ha jó helyet talál, megfelelő szakemberekkel, és a tanárok megfelelő segítséget adnak hozzá, akkor ez egy nagyon hasznos dolog lehet. Nekem az 50 órából másfél év lett a Néprajzi Múzeumban, és a Műcsarnokban is eltöltöttem jónéhány órát. Ez egy csodálatos élmény volt nekem. Így most visszatekintve nagyon örülök ennek az 50 óra közösségi szolgálatnak.”
A MIKSZ – Gyakorlati útmutató az iskolai közösségi szolgálat múzeumi szervezéséhez című kötet a Múzeumi iránytű módszertani kiadványsorozat 20. részeként a „Múzeumi és könyvtári fejlesztések mindenkinek” című, EFOP-3.3.3-VEKOP-16-2016-00001 azonosítószámú európai uniós projekt keretében készült el. A projekt megvalósítói elkötelezettek az esélyegyenlőség szerepének növelése, a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a kulturális javakhoz való egyenlő hozzáférés lehetőségének megteremtése mellett.
