Közösségi kiállításokról és múzeumokról őszintén, friss szemmel
Közös többszörös – Közösségi kiállítások címmel a Millennium Háza – NEO Kortárs Művészeti Térben rendeztük meg április 28-án a Közösségek Hete szakmai nyitóeseményét. Bár a Városliget zöldjében voltunk, de ezúttal sem kerteltünk, a műhelynapon olyan fontos szakmai kérdésekről esett szó, mint hogy mitől lesz közösségi egy kiállítás, és hogyan működhet valóban közösségi módon egy múzeum. Inspiráló és elgondolkodtató hazai és külföldi példákkal egyaránt megismerkedhettek az érdeklődők a nap folyamán.
A kiindulópontot Részvétel és partnerség: közösségi múzeumi megközelítések és kiállítási gyakorlatok című előadásával Nagy Magdolna, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ (MOKK) igazgatója adta meg a közösségi és a részvételi múzeum egymást részben átfedő fogalmainak körüljárásával, elhatárolásával. Az előadó bemutatta a részvételi múzeum fogalmát köztudatba hozó Nina Simon részvételi modelljeit, valamint a Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ által vezetett Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás projektben kidolgozott közösségi múzeum modellt, rámutatva a különböző megközelítések eltérő és hasonló pontjaira. Az előadó a fogalmi meghatározásokat és modelleket a különféle külföldi és hazai múzeumi és kiállítási példákkal tette kézzelfoghatóbbá. Végül felhívta a figyelmet a Közösségi Múzeum minősítésre, amelyet a társadalmiasított intézményi működés útjára lépő múzeumok nyerhetnek el 2019 óta.
Házigazdaként Földváry Piroska intézményvezető az időszaki kiállítótérként működő Millennium Háza közösségi bevonásra épülő projektjeibe és kiállításaiba adott betekintést, és az intézmények közötti átjárhatóságot, és a különféle szakértők bevonásának fontosságát emelt ki. Megtudhattuk többek között, hogy miként alakult organikus módon a Duna Múzeummal együtt megvalósított, a víz – város – ember kapcsolatát boncolgató, gimnazistákat bevonó, páraház létrehozását is magában foglaló projekthét. Egy következő izgalmas kezdeményezésként a „videókorszak Rembrandtjaként” és „hi-tech Caravaggióként” is aposztrofált videóművész, Bill Viola Csend című kiállításához a MOME Média Design Intézettel és a Hallássérültek Tanintézetével, valamint a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziummal közösen megvalósított projektjüket ismerhettük meg.
Tamás István, a tavaly novemberben megnyílt, Történetek múzeuma alcímmel működő Józsefvárosi Múzeum vezetője a közösségi működés felé tett kezdőlépésekbe és a párhuzamosan sok szálon futó intézménygründolás kulisszatitkaiba avatta be a résztvevőket. Őszintén beszélt róla, hogy a 2021-ben bezárt Józsefvárosi Galéria helyén milyen volt a nulláról elindulni, és a helytörténeti fókuszra áthelyezni a hangsúlyt. Az intézményvezető kiemelte, hogy a helyiek bevonásával zajló gyűjteményépítést a szakmai stáb közösségként való értelmezésének és működtetésének kellett megalapoznia. Folyamatosan és intenzíven jelen kell lenniük a kerület életében, az olykor szociális munkásként is működő kutatóktól ez a munka fokozott nyitottságot és elkötelezettséget igényel. A múzeum intézményes háttérrel segíti a különféle közösségeket (pl. irodalmi horgolókör, családfakutató csoport), melyek organikusan alakulnak, idővel önjáróvá válnak, saját szabályrendszerrel működnek. Szerencsés módon a múzeumot fenntartó önkormányzat valóban képes azonosulni a részvételiség módszerével, és prioritásként kezeli a múzeum ügyét; már a kezdetektől bizalmat szavazott az intézménynek, melynek valódi autonómiája és tágas tere van a kísérletezésre.
Az online térben és előadóként velünk volt Johan Leman antopológus professzor a brüsszeli MigratieMuseumMigration képviseletében és Kristi Paatsi, a tallinni Kalamaja Múzeum vezetője is.
A Brüsszelben élő vendégmunkások, migránsok, menekültek történeteire fókuszáló intézmény esetében is jellemző, hogy nagyrészt alulról építkeznek, interaktívan, folyamatszerűen működnek, a múzeumi kultúrával gyakran nem rendelkező közvélemény megnyerésére, bevonására törekednek, alkalmazkodnak és állandó kommunikációban vannak a látogatóikkal és a közösségekkel. Ugyanakkor fontos, hogy minden megmozdulást tudományos, muzeológiai és pedagógiai bizottságnak kell értékelnie. Az előadó szerint az ideális közösségi kiállítások a különböző közösségeket hitelesen reprezentáló szervezetekből fakadnak, velük együttműködésben valósulnak meg, gyakran egy-egy releváns évfordulóhoz, megemlékező pillanathoz kapcsolódva. 2024-ben például arról emlékeztek meg kiállítással, hogy 1964-ben Belgium kétoldalú megállapodásokat írt alá Marokkóval és Törökországgal, hogy munkavállalókat hozzon Belgiumba. A kiállításon marokkói és török bevándorlók élettörténetei, fotói és tárgyai láthatók az 1964–1974 közötti időszakból.
A Tallinni Városi Múzeum részeként, egy 1930-as években családi villának épült épületben működő Kalamaja Múzeum 2018-ban alapozta meg közösségi működését, az intézményi logó megtervezéséig bezárólag bevonták a helyieket a vizuális identitásképzés folyamatába. Náluk is a csúcsra járatott jelenlét az abszolút jellemző, rendszeresen újszerű szabadtéri, akár telefonfülkékben elhelyezett kiállításokkal, közösségi művészeti és városszépítő projektekkel rukkolnak elő, a helyi oktatási intézményekkel is szorosan együttműködnek. Társkurátorként kezelik a helyieket, akik a történetmesélő estektől kezdve múzeumi főzőklubig változatos módokon lehetnek aktív részesei, alakítói a múzeum mindennapjainak. Egyszerűen elérik, hogy „mindenki akarjon valamit csinálni a múzeumban”.
Őszinte hangvételű, személyes sztorikat felvonultató kerekasztal-beszélgetés résztvevőiként a közösségi kiállítások hazai megvalósítása során szerzett tapasztalatokról, a téma buktatóiról, meglepő és olykor mulatságos módszertani vonatkozásairól beszélgetett Csatlós Judit, az MNM KK PIM Kassák Múzeum muzeológus kurátora, dr. Sári Zsolt, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum általános főigazgató-helyettese és Pásztor Andrea, a Janus Pannonius Múzeum történész, főmuzeológusa. Szó volt a múzeumi szakmában végbe menő szemléletváltozásról, az ilyen téren még alakulóban lévő tudatosságról. Mindez egy tanulási folyamat, a menet közben adódott fiaskóknak köszönhetően születnek meg rádöbbenések, szembesülések. Még mindig múzeumi oldalról közelítjük meg ezt a kérdést, míg mondjuk Latin-Amerikában sokkal inkább alulról szerveződik mindez, a közösség részéről érkező igényekből fejlődnek ki a közösségi múzeumi projektek. A beszélgetés során konszenzus alakult arról, hogy a legszerencsésebb megoldás a közösségeket az őket szervező és reprezentáló civil szervezeteken keresztül megszólítani, bevonni, és elengedhetetlen lépés lokálisan megtalálni a „híd embereket”. Ezzel együtt a múzeumnak is ki kell lépni a falai közül, és terepre kell mennie, jelen kell lenni tartósan résztvevő megfigyelőként. Másrészt csökkenteni kell a múzeumba való belépési küszöböt, otthonos hellyé kell válnia a közösségek számára a múzeumnak. Ahhoz, hogy nem alá, hanem mellérendelő párbeszédhelyzetbe tudjon kerülni az adott közösséggel a múzeum, a „közös komfort” létrejöjjön, a kurátornak egyfajta mediátor helyzetbe kell kerülnie; ugyanakkor fontos rögzíteni, kijelölni már a projektek legelején az együttműködés kereteit.
A rendezvényt szervező MOKK végül három asztalnál is feladta a leckét az egybegyűlteknek: a Kajári Gabi, Pacsika Márton és Sziray Zsófia által moderált workshop asztaloknál egy-egy fiktív, de konkrét múzeumi helyzetből kiindulva kellett gyakorlati megoldásokat találni a közösségi múzeumi működés különféle szituációira. A feladat alkalmat teremtett az interaktivitás növelésére, és az összes résztvevőt bevonó szakmai párbeszéd generálására.
Gondolatkísérletkét szó esett például arról, hogy egy Budapest agglomerációjában lévő, önkormányzati fenntartású integrált művelődési intézmény részeként működő helytörténeti gyűjtemény hogyan tudná kulturális eszközökkel is segíteni az eltérő érdekek és mentalitás miatt szembe kerülő beköltöző és őslakos polgárok közötti párbeszédet, előre mozdítani a társadalmi kohéziót.
Egy másik asztalnál egy közösségi kertészkedést népszerűsítő kiállítás apropóján kellett közelíteni egymáshoz az ötletadó civil szervezet és a szakmai aggályokat megfogalmazó vezető muzeológus merőben eltérő nézőpontjait. A harmadik szituáció esetében a veszélyeztetett kisebbségnek számító moldvai csángók közösségét és szervezeteit kellett konstruktív módon bevonni a célcsoportot émikusan, „bennfentes” módon, az adott kultúra saját szemszögéből is érvényesen reprezentáló, és a csángóról élő sztereotípiákra is reflektáló, ugyanakkor tudományosan megalapozott közösségi kiállítást létrehozásába.
A tartalmas program levezetését és a kerteket fókuszba helyező idei Közösségek Hetéhez való kapcsolódást a Millennium Házát bemutató épülettörténeti séta és az épületet övező rózsakert felfedezése adta meg.
A szakmai nap résztvevőitől érkezett visszajelzések szerint valóban sikerült közös többszörös eredményre jutni, és igazán inspiráló napot töltöttünk együtt:
„Kifejezetten frissítő és inspiratív volt Földváry Piroska és Tamás István előadása. Az ő munkásságukra, működésükről még semmit sem hallottam, és jó ez a friss, konstruktív szemlélet. A külföldi előadók meghívása remek ötlet, nagyon fontos kitekinteni külföldre is.”
„Nekem a Kalamaja múzeum részéről nagyon inspiráló volt, hogy ennyire közösségbe ágyazottan, mindig megújulva hogyan lehet egy múzeum létrehozni és működtetni. Teljesen más jellegű intézményben dolgozom, de a közösségi bevonás téma mellett, a merésznek tűnő, akár a múzeum falain túl megvalósuló pop-up kiállítás ötletek mentén lehetne nálunk is frissebb szemléletben gondolkozni a kiállításokról.”
A rendezvény pozitív visszhangja minket is megerősített abban, hogy érdemes ilyen témákat újra és újra fókuszba helyezni.
Beszámoló: Kajári Gabi, SZNM-MOKK
Fotók: Milbich Andrea, Kajári Gabi, SZNM-MOKK
      |
