Már megint hálózatban utazunk: csongrádi múzeumok dió-, vagyis hagymahéjban

Évről évre, a hagymához hasonlóan rétegről rétegre többet tudhatunk meg hazai múzeumainkról a MOKK által szervezett szakma tanulmányutak keretében. Idén tovább folytatva eddigi hagyományainkat június végén Csongrád-Csanád vármegye három múzeumát fedeztük fel koordinátorunk, Szatmári Csilla, a Móra Ferenc Múzeum közönségkapcsolati osztályvezetőjének ajánlása alapján összeállított kétnapos szakmai tanulmányút során. Múzeumi koordinátori hálózatunk tagjaival Makón, Szegeden és Csongrádon vendégeskedtünk.

Utazásunk első állomásán, Makón, Szikszai Zsuzsanna, a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő József Attila Városi Könyvtár és Múzeum igazgatója köszöntötte csoportunkat. Igazi lokálpatriótaként szűnni nem akaró lelkesedéssel mesélt róla, hogyan született meg az „Emberek, magyarok, íme, a költő…!”– József Attila makói évei című kiállítás, mely az oktatásban elhanyagoltnak számító kérdést járta körül, hogy milyen jellemformáló erővel hatott Makó városának támogató közege a leendő költőre diákévei alatt, 1920 és 1923 között. Az integrált intézmény földszintjén látható időszaki kiállítás, mely a Nemzeti Kulturális Alap Magyar Géniusz pályázati programjának támogatásával 2023-ban valósulhatott meg, gazdagon és érzékletesen mutatta be, hogy a makói gimnáziumban 1913 és 1917 között tanítóskodó Juhász Gyula által csak „istentől való költőnek” nevezett József Attila hogyan, kiknek a mecenatúrájának köszönhetően is vált költővé Makón. 

És ha már Makó, akkor természetesen a múzeum intenzív hagymatermesztést bemutató egysége, és a kisparaszti-törpebirtokos hagymakertész családból indult, majd  falukutató íróvá, szociográfussá lett Erdei Ferenc személye is terítékre került. Szikszai Zsuzsanna vezetésével bejártuk a múzeum udvarán létesült, putrit és hombárokat is felvonultató skanzent, a hagymás házat és a glédában álló munkaeszközöket felsorakoztató asztalos- és kovács-bognár műhelyt.

József Attila nyomdokain haladva Makóról mi is Szeged felé vettük az irányt, ahol egy formabontó és megosztó kiállítást nézhettünk meg a 11 épületben működő és a látogatókat a populáris témákat ismeretterjesztéssel, és interaktív megoldásokkal ötvözve vonzó Móra Ferenc Múzeum  Kultúrpalotájában. A Móra Rengeteg – A zöld Móra című új állandó kiállítást átvitt és szó szerinti értelemben is rengeteg Móra tartalommal, ám annál kevesebb műtárggyal töltötték meg. A múzeum egykori igazgatójának és névadójának írói munkássága és magánélete helyett a természethez, fákhoz, állatokhoz és a zöld gondolkodáshoz fűződő meghitt kapcsolódását állították a középpontba. A lenyűgöző látványvilágú erdei rengeteget iitáló és sok digitális elemet felvonultató, de egyéni látogatóknak nehezen használható immerzív tárlat a „valami nagyon mást adni” gondolat jegyében született Móra Ferenc dramaturg dédunokájának kurátori és az általa bevont színházi világból érkezett díszletező kivitelezőknek aktív közreműködésével.

Rengeteg ismeretet szerezhettünk még A titokzatos jégkorszak című időszaki kiállításban is, amelynek a jégkorszaki állatok maradványait bemutató második részét éppen csak néhány nappal korábban, az idei Múzeumok Éjszakáján nyitották meg. A tárlat a harmadik ütemmel fog teljessé válni, a Kínából érkező mozgó mamutok és további jégkorszaki állat-rekonstrukciók látogatásunk idején még úton voltak.

Az első napon a szakmai programot a Szegeden megtekintett kiállításokkal kapcsolatos szakmai beszélgetés, a kiállításokhoz kiscsoportos munkában kidolgozott további múzeumpedagógiai ötletek, feladatok bemutatása zárta a Móra Ferenc Múzeum könyvtárában.

A tanulmányút második napján Csongrádra utaztunk, hogy az idei Év Múzeuma elismerés Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége különdíjában részesített és a szegedi Móra Ferenc múzeummal intenzív szakmai kapcsolatot ápoló Tari László Múzeummal is közelebbről megismerkedjünk.

Az egykor Moletz Lajos evangélikus ügyvéd által építetett eklektikus polgárházban létesített intézményt egy éve vezető dr. Gyöngyössy Orsolya friss és lendületes betekintést nyújtott a több fronton is megújult, 2024 márciusától a könyvtártól különvált intézmény működésébe. A Magyar Géniusz Program keretében megvalósult Csongrád, a Fekete vár virága című új állandó kiállítás körül zajlott izgalmas háttérmunkákba és társadalmi összefogásba is betekintést nyertünk. Sok érdekességről, bennfentes titkokról és dilemmákról, menet közben támadt installációs és építészeti megoldásokról hallhattunk Gyöngyössy Orsolyától a korábban hányatott sorsú, de újabban már a helyi önkormányzat és kisváros lakóinak komoly támogatását élvező muzeális intézmény kapcsán.

A négy teremből álló tárlat bemutatja a város régészeti, történeti és néprajzi történetét az őskortól egészen a rendszerváltásig, és a romjaiból mindig újjáéledő település életképességét, megtartó erejét hangsúlyozza. Kimondottan jól él a történetmesélés, a helyi legendák adta lehetőségekkel, és audio megoldásokban bővelkedik, a lakosságot bevonva még a járási székhelynek számító kisváros - melynek neve déli szláv nyelvből alakult ki, eredeti jelentése „fekete (földből való) vár - ikonikus hangjait, például 40 évig működő műszakjelző sípját is sikerült megszólaltani.  A csongrádiak által várva várt kiállításba fektetett sok munka megtérült, a tárlat 30 %-os látogatószám emelkedést, és az Év Kiállítása 2024 pályázaton különdíjat is hozott a múzeumnak.

Utolsó állomásunkon azzal a konklúzióval szálltunk vissza autóbuszunkra, hogy ide is érdemes visszatérni még, és a vendégszerető Csongrád-Csanád vármegyei múzeumi szcénát csak ajánlani tudjuk, kettőnél több napot is bőven érdemes eltölteni a dél-alföldi régió múzeumaiban barangolva.

Fotók: Bojcsuk Anna, Kajári Gabi
Beszámoló: Kajári Gabi